Az eszköztár kibővül, a módszerek finomodnak, de a lényeg nem változik: minél jobban vágyunk valaki után, annál jobban igyekszünk leplezni az érzelmeinket. S ennek a célnak az elérése közben már-már paradox helyzetbe kerülünk, hiszen esetenként az is előfordul, hogy vonzalmunk növekedésével arányosan válunk egyre visszafogottabbá, zárkózottabbá vagy éppen elutasítóbbá. Kényesen vigyázunk rá, hogy ne tegyünk semmilyen félreérthető mozdulatot, ki ne ejtsünk a szánkon egy többértelmű, sejtelmes mondatot. Nem nyitunk, nem adunk magunkból, de közben persze kapni szeretnénk. Szeretetet, támaszt, bizalmat, gyengédséget, de elsősorban – bizonyosságot. Bizonyosságot afelől, hogy vonzalmunk nem egyoldalú.
Mert tele vagyunk sérelmekkel, fájdalmakkal és rengeteg – szinte már megmagyarázhatatlan mélységből fakadó – félelemmel. Jó lenne biztosan tudni, hogy ő is, ugyanúgy. Jó lenne találkozni vele, együtt lenni pusztán az együttlét öröméért. S amikor már nyúlna a kezünk a telefon után, újból beindulnak az ősi, önvédelmi reflexek: Mi lesz, ha rájön? Mit fog gondolni rólam? Mi lesz, ha adok, ha bízok, vagy ha megmutatom, hogy néha én is gyenge vagyok? Mi van, ha ő mégsem? Ha visszautasít?
Tényleg. És akkor mi van? Ki kellene már egyszer próbálni…
Nyugat-Balaton hetilap, 2005