Gyerekkoromban volt egy időszaka az életemnek, amikor szinte betegesen féltem este a sötétben. Az ágyban fekve mindig eszembe jutott, hogy az emberi élet véges, és egyszer majd én is meghalok.
A gondolattól valami iszonyatos, jeges félelem szorította össze a szívemet. Ez a féltés csak akkor fordult a fonákjára, amikor meghalt a nagymamám, majd hamarosan a nagypapám. Az idén pedig már másodszor gyertyát gyújtunk édesapám sírja fölött is.
Ez az év újabb fájdalmat tartogatott, egy közeli jó barátunk halt meg éppen egy hónapja. Az élet kegyetlen tanítómester, jókorára tágította már gyermekkori buta önzésemet. Fiatalon kellett megtapasztalnom, hogy a halál megcsonkíthatja a sérthetetlennek hitt szerető családi kört, de most döbbentem rá, hogy az elmúlást a fiatalság sem győzheti le. Akkor meg végképp nem, ha nem is akarja, ha valaki érthetetlen módon úgy dönt, önként befejezi szinte még el sem kezdett életét.
Mindig sokat vitatkoztunk, sokszor másként láttuk az élet dolgait, de most övé lett az utolsó szó. Ezt a döntését egyedül hozta meg, majd búcsú nélkül távozott. Talán ez fájt a legjobban mindaddig, amíg a napokban rá nem bukkantam egy e-mailre, amit tőle kaptam nem sokkal a halála előtt: „Néhány ember eljön az életünkbe, és gyorsan elmegy. Néhány ember barát lesz, és marad egy kicsit, gyönyörű nyomokat hátrahagyva a szívünkön, és ez velünk is így van, hiszen barátságot kötöttünk. Aki a barátod, az maga is egy kicsit a védőangyalod. A védőangyalod örökre vigyázni fog rád.”
Bízom benne, hogy amikor meggyújtjuk a gyertyát egy elvesztett barátunk emlékére, őszintén, tiszta szívvel fogom tudni mondani: Nyugodj békében!
Napló, 2003
