Az elmúlt években többször előfordult, hogy filmek beestek az életembe. Itt most nem a „rendes” mozikra gondolok, sem olyanokra, amikben ismert színészek játszanak.
Azokról az alkotásokról beszélek, amiket véletlenül néztem meg egy unalmas délután vagy egy álmatlan péntek éjszaka. Amikor nem a művelődés volt a cél, csak véletlenül kezdtem bámulni a mozgó alakokat.
Több méltatlanul nem értékelt filmalkotást fedeztem fel akkoriban, amikor nem volt kábel előfizetésem, sem antennám. Csak egy antenna zsinóron fogtam az áldást, és kapcsolgattam a TV2 az RTL és az M1 között. S ha változatosságra vágytam, a Hálózat TV-re váltottam. Itt kaptam el egy péntek este a Fidel című filmet. Tényleg csak kínomban kezdtem el nézni, de aztán annyira lekötött, hogy csalódottan vettem tudomásul, hogy két részes, s a második epizódra egy napot kell várnom. Nem is tudom, mi fogott meg benne annyira. Talán az, hogy mióta az eszemet tudom, számomra Fidel Castro egy ősz hajú öregember, aki órákig beszél – itt meg fiatal volt, barna hajú és talán még szerelmes is. Egy érző, lángoló ember.
Nem sokkal később egy társaságban elmeséltem legújabb filmélményemet. Emlékszem, ahogy egy srác elkerekedett szemmel nézett rám. Már nem tudom, min hökkent meg annyira: azon, hogy tudok beszélni vagy, hogy tudom, ki az a Fidel Castro? Azóta sem szoktam meg, hogy a legtöbb férfi így reagál, ha kiderül, hogy egy nőnek a minimálisnál több ész van a haja alatt.
RTV-tipp, 2009