Ha azt mondom, Open Stage Székelyland, ezzel valószínűleg sokaknak nem mondok semmit. Ám, ha hozzáteszem, hogy „Aranka, szeretlek”, akkor sokkal többen kapják fel a fejüket. Hiszen a videoklipet az elmúlt két évben több mint két és félmilliószor nézték meg az egyik videomegosztó portálon. Lung László Zsolt és Kozma Attila, a két Csíkszeredában élő fiatal humorista, ennek köszönheti magyarországi karrierjének beindulását.
– Mi alapvetően színészek vagyunk, mellette rádióban is dolgozunk és reklámokat gyártunk. Azoknak a reklámoknak, amiket annak idején készítettünk, volt egy székelyes stílusa. Ezeket stand up improvizációkból rövidítettük le – emlékszik vissza a kezdetekre Zsolt. – Az eredeti anyagok kikerültek a stúdióból, s láttuk, hogy sokaknak tetszik, ez vezetett el oda, hogy megjelent az első lemezünk. Eleinte csak prózával foglalkoztunk, de az a verzió túl száraz volt úgy, ezért készítettünk zenei paródiákat is.
– Mennyire változtatta meg az életeteket a nagyobb ismertség?
– Olyannyira, hogy a kőszínházi munkánkat feladtuk, mert úgy ítéltük meg, hogy az Open Stage Székelyland produkcióra és a következő lemezünkre jobban rá kell koncentrálnunk, hogy az megfelelő minőségű legyen. Szabadúszók lettünk, egy évig egyáltalán nem léptünk fel színházban, a következő évadban is csak néhány szerep erejéig fogunk felbukkanni – veszi át a szót Attila. – Emellett persze a rádióban továbbra is dolgozunk.
– Hogyan készülnek a sztorik? Összeültök ötletelni? Vagy mindig notesz van a zsebetekben?
– Mindkét módszert használjuk. Nekem van noteszom, amibe azonnal felírom, ha eszembe jut egy figura, egy ötlet, egy párbeszéd. Régen, amikor még színházban dolgoztunk, közösen improvizáltunk. Minden formáját kipróbáltuk már a közös alkotásnak.
– Rengeteg időt és energiát szánunk arra, hogy kidolgozzuk ezeket a karaktereket, hogy kitaláljuk hova essenek a hangsúlyok, hogy minden profi legyen és találó – teszi hozzá Zsolt. – A látszólag könnyed műsor mögött rengeteg munka van. Az ihlet persze bármikor beüthet, de a poénjainkat nem hagyjuk meg ötletszinten, mindent alaposan kidolgozunk, hiszen amit csinálunk, az nemcsak szimpla bohóckodás.
– Ki mondja meg, hogy mi a jó poén s mi nem az?
– Ketten, illetve a közönség. Volt olyan eset, hogy egy jelenetről nem tudtuk eldönteni, hogy jó vagy sem. Megcsináltuk, előadtuk teljes erőbedobással – a közönségnek nem tetszett. Többet nem próbálkoztunk vele.
– Alapvetően színészek vagytok. Nem hiányzik a színház?
– Az, hogy néha prózában, néha énekben máskor meg stand up-ban lépünk színpadra, nekünk egy óriási utazás. Van még mit kipróbálni, rengeteg ötlet vár megvalósításra. Egy stand up előadás, egy önálló produkció kockázatosabb, mint egy színházi előadás. Ott ki van osztva a szerep, amit ha az ember eljátszik, a kollégák úgyis gratulálnak – mondja Zsolt. – Ez elkényelmesedéshez vezet, amit szeretnénk elkerülni. Én azt szeretem, ha minden pillanatnak, minden kimondott szónak tétje van.
– Rajongóitok vannak-e?
– Nekünk csak titkos rajongóink vannak! – vágja rá Attila nevetve. – Persze, előfordul, hogy odajönnek hozzánk gratulálni, fényképezkednek velünk. Kunszentmártonban van nyolc fiatal, akik rengeteg fellépésünkre eljöttek, mára egészen baráti viszonyba kerültünk velük.
– Akkor mégis csak vannak rajongóitok!
– Igen, nyolc ember tuti, hogy rajong értünk.
Napló, 2009