Szvorák Katalin Liszt- és Kodály-díjas népdalénekes lépett fel a tapolcai Járdányi Pál Zeneiskolában a magyar kultúra napján. Az énekesnővel ekkor beszélgettünk.
– A szlovákiai Losoncon született. Határon túli magyarsága hatott-e a művészetére?
– Természetesen. A kisebbségi létben meghatározó fontosságú volt az anyanyelv ápolása. A népi kultúra megőrzésén a megmaradás is múlott. Húsz éves voltam, amikor Magyarországra kerültem az ELTE-re magyar-könyvtár szakos egyetemistaként. Azóta is itt élek, egy Pest környéki faluban. A szülőföldemmel azonban szakadatlan a kapcsolatom, életem első húsz éve meghatározó jelentőségű számomra.
– Mindig is népdalénekesnek készült?
– Nem, eleinte egyáltalán nem volt kézenfekvő, hogy énekes lesz belőlem. Fiatal koromban jól rajzoltam, szívesen szavaltam, néptáncoltam, az éneklés csak egy dolog volt a sok között, amit szerettem. Kamaszkoromban döbbentem rá igazán, hogy van hangom, és ezt szeretik és igénylik is az emberek. Bármilyen furcsán hangzik ez ma, de akkoriban nem szerettem nyilvánosan énekelni, nagyon szégyenlős voltam. A gátlásaimat úgy tudtam legyőzni, hogy úgy éreztem, szeretnék valamiben otthon lenni, valamihez igazán érteni. Én a népdaléneklésben forrtam ki igazán, ebben találtam meg önmagam.
– Járt valaha énektanárhoz?
– Rövid ideig klasszikus éneket tanultam, de ez nem volt nekem való. Nagyon zavart, hogy éneklés közben is arra kell figyelnem, hogy helyesen vegyek levegőt és azt hogyan osszam be. Így aztán felhagytam ezzel a fajta énekléssel. Nekem a népdal való, mindent, amit erről tudok, a körülöttem élő emberektől tanultam.
– Több zenekarral is énekelt, mint például a Vízöntő, a Bekecs vagy a Hegedős. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Valahogy mindig is kilógtam az együttesekből, nem simult bele a hangom az összprodukcióba. Ezért inkább szólóban énekelek. Ezt a döntésemet a hallgatóságom visszajelzése is megerősítette, nagyobb élményt jelent számukra, ha egyedül állok a színpadon.
– A népdalon kívül elkalandozott-e más műfajok felé?
– Igen, nagyon szeretek kísérletezni. Tizenhat évesen táncdalokat énekeltem, különösképpen Kovács Kati dalait. Őt egyébként a mai napig is nagyon sokra becsülöm, nagyszerű énekesnek tartom. Ezen kívül énekeltem az Illés Lajos Magyar ének, és az Illés-Utassy által szerzett Betlehem csillaga című rockoratóriumokban is. Nagyon élveztem ezeket a produkciókat, hiszen teljes mértékben önmagamat adhattam bennük. Csak az zavart, hogy elektronikus zene szólt mögöttem. Az élőzene varázsa utánozhatatlan.
– Ma milyen helyet foglalnak el a népdalok a magyar kultúrában?
– Sajnos, sokan egyáltalán nem tartják fontosnak a népdalokat, csupán egy szűk réteg műveli. Magánemberként mindenki tudni szeretné, honnan jött, kik az ősei. Így van ez a nemzeti kultúra tekintetében is, amelynek a népművészet fontos része. Itt is tudnunk kell, mit örököltünk és mit vihetünk tovább. Ezért is örülök annak, hogy egyre több fiatal érdeklődik a műfaj iránt, szeretnék megtanulni. Aki pedig egyszer belekóstolt a népdaléneklésbe, többé nem fogja tudni abbahagyni.
– A kultúra, az emberek napjainkban értékválságban vannak. Hogyan hat önre mindez?
– Eljutottam odáig, hogy már nem is nézek televíziót, mert csak felbosszantom magam rajta. Büszke vagyok rá, hogy ha van egy kis szabadidejük, kamasz gyerekeim is inkább egy könyvért nyúlnak a távirányító helyett. Tele vagyunk szennyel, nagyon nehéz közüle az értéket kiválogatni. Lehet, hogy ezért is élnek sokan falun, itt könnyebb megtalálni a szépet a mindennapokban.
Napló, 2004