Kamaszkorom óta sok újévi fogadalmat tettem, amik közül persze soha semmit nem tartottam be. Kivéve azt az egyet, amit tulajdonképpen nem is fogadtam meg.
Újévi fogadalmaim sikertelenségéhez bizonyára az is hozzájárult, hogy engem ez a hónap a legkevésbé sem motivált semmire. Az új év, új kezdet energialökete helyett sokkal inkább az ünnepek utáni hirtelen üresség depressziója töltötte meg a szívemet. Ha azokra a régi januárokra gondolok, két dolog jut az eszembe. Az egyik a szürke, nyirkos időjárás. A másik pedig a csomagolópapírba burkolózott kirakatok látványa és a felirat: “Leltár miatt zárva.”
Egy idő után fel is hagytam az újévi fogadalomtétellel, mert beláttam, hogy semmi értelme. Sőt, ha valamin változtatni szerettem volna, nagyon vigyáztam, hogy még véletlenül se időzítsem az új év kezdetére. Tudtam, hogy az ügy eleve kudarcra lenne ítélve. Így aztán voltaképpen csak a véletlen műve, hogy önmagam felett aratott legnagyobb győzelmeim egyike éppen ehhez a dátumhoz kötődik. Hét évvel ezelőtt, január 1-jén szoktam le a cigiről.
Így visszagondolva tulajdonképpen rászokni is marhaság volt. Bár a családban mindenki dohányzott, engem a füst soha nem zavart, de a cigizés nem is izgatott. Sikerült átvészelnem a viharos kamaszéveket egy slukk nélkül. Végül a főiskola első évében szoktam rá, és ez a szokás hosszú évekre az életem részévé vált. Szerettem a dohány zamatát, a füst kávéval vagy parfümmel keveredő illatát, a dohányzáshoz kapcsolódó kis szertartásokat. A közösségteremtő erejét. A mozdulatot. Szerettem dohányozni.
Valószínűleg ezért is fulladtak kudarcba a leszokásra tett gyenge kis kísérleteim. Sajnáltam rá a pénzt, amikor már nagyon megdrágult, de a lelkem mélyén szerettem. Úgy éreztem, a dohányzás a személyiségem része, amit nem akarok megváltoztatni. Másrészt pedig az összes dohányos vagy hajdani dohányos ismerősömtől azt hallottam, hogy a cigiről igazából sosem lehet leszokni. Ha nem is gyújtasz rá, örökké hiányozni fog. Engem pedig riasztott ez a lehetőség. Mi a fenének mondanék le valamiről, amit szeretek, hogy aztán egész életemben együtt kelljen élnem a hiányával? Miért cserélném le a jót az örökké tartó rosszra?
Az, hogy az életem dohányzás nélkül jobb is lehet, még csak ötlet szintjén sem fordult meg a fejemben.
Az egyetlen negatívum, amit a dohányzás számlájára tudtam írni, az az elvonástól való félelem volt. Mi van, ha nem tudok rágyújtani? Ha elfogy a cigi és nem tudok venni másnap reggelig? Szerettem volna teljes egészsében magam irányítani az életemet. Ebből a fajta külső tényezőtől való függésből kezdett elegem lenni. Ha leszokni nem is sikerült teljesen, de elkezdtem tréningezni magam. Nem vontam meg magamtól a bagót teljesen, de a lehető leghosszabbra nyújtottam a két cigi között eltelt szüneteket. Eljutottam addig, hogy nagyjából egy fél doboz cigivel elvoltam egy-másfél napig. De az utolsó lépést nem tudtam megtenni.
Az a bennem élő, a világgal örökös harcban álló, az összes férfit térdre kényszeríteni akaró, dühös szingli csaj dohányzott. Ő nem akart leszokni.
Aztán megismerkedtem a későbbi férjemmel. Sosem piszkált érte, de zavarta a füst és a dohányszag. Mikor együtt voltunk, igyekeztem a lehető legkevesebbet füstölni, de tisztában voltam vele, hogy nem tudom magamról teljesen eltüntetni a dohányszagot. Pár hónap után elkezdett foglalkoztatni a leszokás gondolata. Ezúttal tényleg. Nem is csak miatta. Sokkal inkább magam miatt. Már nem akartam az a cigis csaj lenni. Egyre kevésbé voltam már az a lány.
Így amikor a szilveszteri buliban elfogyott az utolsó doboz cigim, január 1-jén egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, egyelőre nem veszek másikat. Az első hét kemény volt, és még sokáig dohányoztam álmomban. De minél tovább bírtam, annál magabiztosabb lettem. Életemben először zavart a füst! Azonnal megéreztem, ha öt kilométeres körzetben valaki rágyújtott, és a világból ki lehetett volna kergetni vele. Egy-két évnyi füstmentesség után volt egy időszak, amikor elgyengültem és egyszer-kétszer elszívtam egy szál cigit. De már nem éreztem a magaménak. Az utolsó alkalommal pedig olyan rosszul lettem tőle, mint azelőtt soha.
Már nem tartom számon, mikor szoktam le. Nincs jelentősége. Azt is megtanultam, hogy nem számít, hogy mások mit mondanak. Csak az a fontos, hogy én mire vagyok képes.