Tíz éve és most

Photo by Pixabay from Pexels

Egy energiabomba hároméves kisfiú és egy 30 hetes, még a pocakomban ugráló Kis Kenguru mellett nem sok időm volt mostanában azon merengeni, hogy vajon mit tartogat számunkra a következő évtized.

A rugalmas finn óvodai rendszernek köszönhetően azonban a két ünnep között kaptunk egy lélegzetvételnyi szünetet a férjemmel. Így van egy kis időm nosztalgiázni. Egy jó darabig most engedhetjük meg magunknak utoljára azt a luxust, hogy kettesben élvezzük a lakást beburkoló békés csendet. Egy újabb embertpróbáló hároméves etap következik.

Tíz évvel ezelőtt

egy budapesti albérletben izgatottan készülődtem a szilveszteri bulira. Nem sokat méláztam az élet értelmén akkoriban. Sokkal jobban érdekelt, hogy mit vegyek fel, és hogy kivel fogok este találkozni. Így visszagondolva, felesleges is lett volna időt pazarolnom ilyesmire. Azt, amit az új évtized számomra tartogatott, a legmerészebb álmaimban sem tudtam volna elképzelni.

Mert persze mindig is tudtam, hogy létezik egy fiú nekem is valahol. De fogalmam sem volt róla, hogy míg én a szilveszteri bulira készülök, ő éppen akkor érkezik meg Budapestre. Ki gondolta volna, hogy a sok barnahajú srác után ez a zöldszemű finn fiú lesz lesz az, akivel másfél évvel később végre egymásba botlunk, és onnantól kezdve többé el sem engedjük egymás kezét? Ki gondolta volna, hogy a Jókai utcából egészen Finnországig visz majd az utunk? Hogy az a két ember, aki élt-halt a nagyvárosi nyüzsgésért, egy lappföldi kertesházban talál majd otthonra és itt alapít családot? Ki gondolta volna? Senki! Ezt a fordulatot még a legközelebbi barátaimnak is évekbe telt feldolgozniuk.

Tíz évvel később

együtt várjuk az új esztendőt, amiről pontosan tudjuk, hogy mit tartogat a számunkra. És amiről ugyanakkor azt is tudjuk, hogy fogalmunk sincs, mit tartogat. Nem ez az első alkalom, hogy fejest ugrunk együtt az ismeretlenbe, de most a megszokottnál is jobban izgulunk.

Nemsokára megszületik a második kisfiunk. Az ő érkezésével lezárul egy átmeneti időszak. Az elmúlt három évben, mióta Misha megszületett – leszámítva egy bő fél évet, amikor engem az tartott életben, hogy azt mondogattam, “Nem szülök soha többet!” – mindig is bennünk volt a hiányérzet, hogy még nem teljes a család. Nem nagyon hoztunk hosszú távra szóló, végleges döntéseket, mert reméltük, hogy talán érkezik még hozzánk valaki, aki miatt ezeket a terveket úgyis újra kell gondolni.

Az elmúlt hét hónapban amit lehetett, megterveztünk, amire lehetett, felkészültünk. Most pedig próbálunk mentálisan ráhangolódni arra, amire felkészülni úgysem lehet. Nemsokára kétgyerekes család leszünk.

A következő évtized

számunkra egészen biztosan a család és a gyereknevelés jegyében fog telni. Az elején még egészen biztosan a gyerekeken lesz a hangsúly. Aztán remélhetőleg lesz majd lehetőségünk arra, hogy mindketten foglalkozzunk a karrierünk előremozdításával is.

Ha visszatekintek az elmúlt tíz évre, azt látom, hogy sok akadályt kellett leküzdenem, sok nehéz döntést kellett meghoznom. De összességében jó időszak volt. Ott vagyok, ahol lenni szeretnék. Azzal, akivel lenni szeretnék. Elégedett vagyok az életemmel.

Remélem, a következő évtized végén is elmondhatom majd ugyanezt!