Csak remélni tudom, hogy Patrick Swayze megbocsát nekem. Tíz éves korom óta imádom őt és a Dirty Dancing-et. Volt egy futó flörtöm Ben Affleck-kel a Pearl Harborban viselt egyenruhája miatt, de ezt leszámítva az én szívemben Patrick volt a sztár. Mostanáig. Ha nem is szorult ki onnan, de mindenképpen osztoznia kell majd Peter Sarsgaard-dal és az Egy lányról című filmmel.
A dán rendező, Lona Scherfig filmje Lynn Barber újságíró memoárjának adaptációja. A forgatókönyvet Nick Hornby (Pop, csajok, satöbbi) írta. A filmet 2008 tavaszán forgatták angliai helyszíneken és Párizsban, már itthon is játsszák a mozik. A történet 1961-ben játszódik, Angliában. Jenny (a Büszkeség és balítélet-ből ismert Carey Mulligan) 16 éves, szikrázóan okos, ártatlanul szép. Minden vágya, hogy kibújjon végre az iskolai egyenruhából és majdan az Oxfordi Egyetem diákjaként megszabaduljon a szinte már elviselhetetlenül szigorú és konzervatív szülői felügyelet alól. Legnagyobb lázadása, hogy dohányzik és francia sanzonokat hallgat. Egy szabad életről és Párizsról ábrándozik, de mindaz, ami történik vele, miután megismeri a harmincas éveiben járó Davidet (Peter Sarsgaard), legmerészebb álmait is felülmúlja. A jóképű férfit valami különleges, egzotikus varázs lengi körül, aminek képtelenség ellenállni. David még a szüleit is gond nélkül elbájolja, persze Jenny sem tudja, de nem is akarja kivonni magát hatása alól.
A diáklány a szemünk előtt változik át nővé, megszédíti az a gondtalan, izgalmas, csillogó élet, amit a férfi felkínál neki. Klasszikus hangversenyekre, művészeti aukciókra, pubokba és éttermekbe kezdenek el járni, David még Párizsba is elviszi. A néző persze tudja, mert már a saját bőrén számtalanszor megtapasztalta, hogy az életben mindennek ára van, s hogy az ilyen Davidek nem hullanak az ölünkbe csak úgy. Mégis sutba vágja józan eszét és fenntartásait, együtt virul ki Jennyvel. Az érzés káprázatos, önfeledt, tiszta, mindent odaadó és ártatlan, ami csak az első szerelmek sajátja lehet. Amit mindenki átélt egyszer, s amit senki nem élhet át soha többé. Ami után persze előbb vagy utóbb mindig elérkezik a keserű felébredés. Van katarzis, de még sincs, csak szédülten pörgünk tovább és harag helyett inkább sajnáljuk ezt a szeretnivaló, gaz csábítót, aki a lány életébe a felnőtté válást hozta el.
Jenny története – ahogy a film eredeti címe is utal rá, An Education – egy lecke. Egyike azon keserű életleckéknek, amiket az iskolapadon túli világban meg kell tanulnunk. A film záró jeleneteiben minden visszatér a rendes kerékvágásba, Jenny is megfizeti a tanulópénzt. Tragédia nem történik, nem fenyítés ez, inkább csak legyintés. Szelíd figyelmeztetés arra, hogy nem érdemes könnyen elérhető célokat kitűznünk magunk elé, hogy a fontos dolgokért bizony meg kell dolgozni, hogy a rövidebb út mindig hosszabb, hogy mindennek ára van. Mégis, valahogy az volt az érzésem, hogy ez az ár egyáltalán nem magas mindazért a megismételhetetlen mámorért, amiben Jennynek része lehetett. S így, túl a harmincon még az is megfordult a fejemben, hogy megfizetném ezt az árat gondolkodás nélkül, ma is. Csak átélhetném még egyszer.
Szépek a képek, jó a forgatókönyv, nagyszerűek a színészek és telitalálat a zene. Mellékszereplőként Alfred Molina Jenny apjaként, Emma Thompson pedig iskolaigazgatóként nyújt zseniálisat. Az Egy lányról egy édes kis film, amit az ember szívesen néz meg újra és újra, és mindig belefeledkezik. Olyan, amilyen az első szerelem.
Napló, 2010