Kalandozásaim Budapesten

Book Cover: Kalandozásaim Budapesten

A Kalandozásaim Budapesten az első blogom szerkesztett, kibővített változata. 2009 nyarán költöztem Budapestre, ekkor kezdtem blogolni.

Az írások stílusa szándékoltan nem egységes. Nem szépirodalom ez, inkább naplószerű korrajz, ami ugyanakkor közöl irodalmi, képzőművészeti, színházi ismereteket is. Rajongva szerettem azt a várost, és azért akartam róla írni, hogy megmutassam, minden hibája ellenére mégis mennyire szerethető. Három évvel később pedig azért hagytam abba a bloglást, mert már nem tudtam róla többé semmi jót mondani. Rosszat meg nem akartam.

Ez a naplószerű összeállítás visszaad valamit a nagyvárosi életből és mesél azokról a helyekről, ahol szinte mindenki megfordul, aki Budapesten lakik. Ahogyan a blogot évekkel később újraolvastam, rájöttem, hogy egy olyan időszakot rögzítettem benne, ami ma már nem létezik. Akkoriban gyakori vendég voltam a nagy múzeumokban. Szinte minden hónapra jutott egy szenzációs kiállítás, ami miatt hajlandóak voltak az emberek sorban állni az utcán. Ma már nincs sehol semmi. Írok a Zöld Pardonban egy koncertről. Mára lerombolták a ZP-t is. Amikor Pestre érkeztem még újságíró voltam, aztán közben a pályát is el kellett hagynom.

A Kalandozásaim Budapesten megmutatja a várost egy idealista bölcsészlány szemén keresztül, aki kissé naivan, de nyitott szívvel és csupa jó szándékkal költözött Budapestre. És akit végül maga alá gyűrt a város szennye és állandó rosszkedve, ezért elmenekült onnan.

Excerpt:

2009. 11. 27.
Kiskirálylány

Már gyerekkoromban is bírtam a köztéri szobrokat. Mióta az eszemet tudom, a Kiskirálylány ott ücsörgött a Tóparton. Néha mellé ültem én is.

Szeretem Marton László szobrait. Hozzátartoznak Tapolcához. A szülőháza előtt ácsorgó Pásztorfiú, a Tóparton lábat lógázó Kiskirálylány, a „fehérház” előtt álló Szent Borbála szobor. Szeretem a Négy évszakot is. Ez sokáig a könyvtárba volt száműzve, a bronz nőalakok a könyvek között állva figyelték az olvasókat. Majd elkészült végre a talapzat, s a lányok elfoglalták méltó helyüket a Tópart bejáratánál. Csak azért nehezteltem rájuk kicsit, mert kiszorították onnan a Kiskirálylányt. Ő most a Fő utcán figyeli a járókelőket.

READ MORE

Szeretem Marton László szobrait. Egyszerűek, emberiek, szívhez szólóak, egyértelműek, nagyszerűek. A Pásztorfiút, ami az első közismert szobra, tizenhét éves korában készítette. Megformázta történelmünk több híres alakját, köztük Kölcseyt, József Attilát, Görgey Artúrt vagy Damjanichot. A hagyományos, figurális ábrázolás híve volt, művei egyértelműek, mégis sokatmondóak. Tökéletesen tükrözik ars poeticáját: „A jó művészi produktum önmagáért beszél. Sugárzása van, lebilincsel, nehéz tőle megszabadulni. Mindezt tudva, abban a reményben dolgozom, hogy nekem is sikerül az utókorra egy jó pár munkámat hátrahagyni. Biztos vagyok abban, hogy az idő csak azt menti meg, aminek vonzó ereje van. Az olyan munka, ami taszít, az elveszik.” Marton Lászlót világszerte ismerik, 2003-ban Kossuth-díjat kapott. 2008 novemberében hunyt el, a szigligeti temetőben nyugszik. Legismertebb szobra a Kiskirálylány. Ott figyel Tokióban, de Budapesten a Duna-korzón is.

A rosszkedvem sokszor levisz a Duna partra. Ha valami nyomja a lelkem, általában leülök egy székre és bámulom a Dunát, a Várat, az Erzsébet hidat, a turistákat, a villamost és a szemembe sütő napot, a felhőkön átszüremkedő furcsa fényeket. Ilyenkor meglátogatom a Kiskirálylányt is. Szinte mindig fényképezkedik vele valaki. Turisták viszik haza magukkal emlékbe, teszik fel a Facebook oldalukra, ragasztják az albumba a magyarországi nyaralásról szóló többi kép közé. Néha arrébbállnak, hadd férjek oda, hátha akarok vele én is egy fotót. De mi csak összekacsintunk, régi ismerősök. Szerényen hagyja magát fényképezni, elnézően mosolyog. Néha felfedem az inkognitóját: ő nemcsak egy kislány. Ő a Kiskirálylány. A tapolcai szobrászművész remekműve, távol Tapolcától. Egy talpalatnyi otthon.

COLLAPSE